Egy Touch for Health alapú munka szakmai tanulságai
Vannak élethelyzetek, amikor egy aktuális esemény sokkal többet mozdít meg bennünk, mint amire elsőre számítunk. Egy veszteség, egy betegség híre vagy egy hozzánk közel álló ember állapotának megváltozása nemcsak a jelen érzéseit hozhatja felszínre, hanem korábbi tapasztalatokat, félelmeket és lezáratlan érzelmi folyamatokat is aktiválhat.
Egy ilyen folyamatot követhettem végig egy klienssel végzett Touch for Health alapú kineziológiai munkában.
A közös munka még a kliens nővérének halála előtt kezdődött. A nővér súlyos betegséggel küzdött, a kliens pedig erős bűntudatot élt meg amiatt, hogy korábban sokszor elutasította, lerázta őt. A találkozásaink egyik fontos témája ezért kezdetben a lelkiismeret-furdalás és az önmagával szembeni harag volt.
Az első alkalommal a bűntudat szubjektív szintje magas volt. A Touch for Health rendszerében végzett tesztelés és balansz során olyan korrekciókkal dolgoztunk, amelyek után a kliens saját beszámolója szerint jelentős megkönnyebbülést tapasztalt. Ezután még lehetősége nyílt arra, hogy meglátogassa a nővérét.
A nővér halála után természetes módon megjelent a gyász és a veszteség érzése. A folyamat azonban egy érdekes szakmai fordulatot hozott: a kliens számára nem elsősorban a gyász mutatkozott a legerősebb stresszforrásként, hanem a félelem.
A közös munka során fokozatosan vált megfogalmazhatóvá, hogy a félelem mélyén nem egyszerűen a halál gondolata áll, hanem a hosszú lefolyású, súlyos betegséghez kapcsolódó tapasztalat. Ennek jelentőségét az is erősítette, hogy a kliens édesapja évekkel korábban daganatos betegségben hunyt el. Az édesapja betegségének és halálának emlékei láthatóan szorosan összekapcsolódtak a jelenlegi veszteséggel.
Ezen a ponton vált igazán fontossá számomra az a szakmai alapelv, hogy ne ragadjunk le annál, ami elsőként látható. A jelenben megjelenő érzés fontos, de érdemes kíváncsian figyelni arra is, hogy milyen korábbi tapasztalatokat érinthet meg.
A következő alkalommal már kifejezetten az édesapa betegségéhez és halálához kapcsolódó élmények kerültek a középpontba. A kliens ekkor tudta megfogalmazni azt is, hogy számára nem önmagában a halál volt a legnehezebb, hanem az a hosszú, fokozatos leépüléssel járó folyamat, amelyet korábban végig kellett néznie.
A folyamat egyik meghatározó része az volt, amikor felidézte édesapja életének utolsó időszakát. Különösen erőteljes emlékként jelent meg az a helyzet, amikor már fizikailag is támogatnia kellett őt, és saját karjában tartva segítette.
A következő találkozáskor a kliens arról számolt be, hogy könnyedebben és rugalmasabban tudta szervezni az életét, hatékonyabbnak és összeszedettebbnek érezte magát. Ugyanakkor az édesapja betegségének felidézése érzelmileg megterhelő volt számára. Ez jól mutatta, hogy egy érzelmileg fontos téma feldolgozása nem feltétlenül jelent azonnali megkönnyebbülést: lehet benne nehéz, megterhelő szakasz is.
Számomra ennek az esetnek az egyik legfontosabb szakmai tanulsága éppen ez lett. A kineziológiai munka során nem mindig az a legfontosabb kérdés, hogy „mit szeretnénk megszüntetni”, hanem az, hogy mi az, ami az adott élethelyzetben valóban figyelmet kér.
A folyamat elején a bűntudat állt a középpontban. Innen jutottunk el a jelenlegi veszteségen keresztül a betegségtől való félelemhez, majd egy korábbi, évek óta hordozott veszteség emlékeihez.
A kliens visszajelzése szerint az édesapja halálához kapcsolódó félelmek és gyász megértése és átdolgozása jelentős megkönnyebbülést hozott számára. A folyamat végén már nem csupán a veszteségről beszéltünk, hanem arról is, hogy mit szeretne másképp tenni saját magáért és a kapcsolataiért.
Ez az eset ismét arra emlékeztetett, hogy a szakember feladata nem az, hogy előre megmondja, „mi van a háttérben”. Inkább az, hogy figyeljen, kérdezzen, kövesse a folyamatot, és teret adjon annak, ami a kliens számára aktuálisan meg tud jelenni.
Néha egy jelenbeli esemény csak az ajtót nyitja ki. Ami mögötte van, az pedig sokkal régebbi történet.
Daróczi Magdi
TFH Instructor
